Különös volt látni a tesómat tegnap, hogy már az utoló csepp előtti fázisban van. Az empátiám 100 százalékban működött, mivel a helyzet 100 százalékban volt ismerős. Ilyenkor csak egy nyugalmas helyre vágyik az ember lánya, ahol maximum csak ő van, senki más. És legalább így telik el 168 óra. S ezen idő alatt, ha mázlia van, ki is piheni magát, feltöltődik, és újra rá tud nézni a saját gyerekére, családjára, környezetére úgy, hogy ne csak a negatívumokat lássa.

No, de a világ nem így van kitalálva! A 168 óra helyett van kb. 168 másodperce, hogy mindezt megtegye. Meg marad a belenyugvás. És a remény, hogy egyszer az ő ideje is eljön. Amikor felpolcolt lábakkal, kezében könyvvel, a kis asztalon mellette egy pohár kedvenc üdítő itallal fekszik/ül a pihe-puhán kényelmes fotelban vagy kanapén, és csak van, létezik. Ez kb. úgy 50-60 év múlva valósul meg, vagy a következő életében.

Én jelenleg beérném azzal a “jó kis programmal”, amit az előző bejegyzésben emlegettem. A mélypontos részt kihagyva.