Elgondolkodtam azon, hogy azért sokat köszönhetek a férjemnek az elmúlt 9-10 hónapért. Ha csendesebben, békésebben reagálja le a válási szándékomat, akkor nem megyek mindazon keresztül, amin. Nem tudom, mennyire, de szerintem erősebb lettem. Ha nem is sikerült sok mindent helyre raknom magamban, de neki hála! egy pár dolog lassan letisztul bennem. Még ha elsőre kapálózok, mert az egom hangosan kiabálja a magáét a fülembe, azonban egy idő után engedem, hadd mondja, és én meg teszem az ellenkezőjét, vagy azt, amit helyesnek látok, gondolok, érzek.

Minden ember tanít nekünk valamit. Ő is megtette. Egy dolgot még nem tanultam meg. Tisztán látom. A félelem az esetleges konfliktust előidéző beszélgetéstől.

Azért nem azt írom, hogy a konfliktusoktól félek, mert valamikor vakon belevágtatok fel sem mérve a következményeket. Aztán utánam a vízözön. Vagy kimenekülök a vitából vagy esztelenül dobálózom a szavakkal, ott bántva a másikat, ahol tudom. Az igaz, hogy már megszületett a harmadik változat is (vagy újjászületett?): hallgatok. A hallgatás mellé már az párosul, hogy belül, a lelkemben igyekszem megőrizni az egyensúlyt, a békességet, és nem meghallani a másik becsmérlő szavait. Ez a változat a férjemmel folytatott párbeszédnek nem minősülő kommunikáció fajtára fejlesztődött ki. Egyelőre csak anyám esetében került alkalmazásra.

A férjemmel azért nem szeretek már beszélgetni, mert vele szemben nem könnyű érvényesíteni az elképzelésemet. Fújhatom a magamét, de, mint a falról a borsószemek, úgy pereg le róla a mondanivalóm. Inkább feladom.

Volt egy emlékezetes eset: ekkor már rájöhettem volna, hogy az anyámhoz megyek férjhez. Szerveztük a lakodalmat, és a kaját beszéltük át. Nekem volt egy elképzelésem, s hiába magyaráztam kettőjüknek, hogy miért így, miért úgy szeretném, kemény ellenállásba ütköztem. Ők szintén fújták a magukét egy szólamban. (Ritka alkalmak egyike, mikor megértették egymást. Ja, persze! rólam volt szó.) Természetesen nem az én vágyam teljesült. S ki volt a végén a kemény fejű??? szerintük: én. Most én erre mit mondhattam volna? Elismertem, hogy igen. Ha most kérdeznék meg, lazán azt mondanám, hogy nem én. Ők voltak azok, csak mivel ketten egy ellen voltak, így őnekik könnyebb volt engem annak kikiáltani.

Tudom, sokszor hevesen kijelentek valamit (főleg ha kikényszerítik belőlem), s az úgy hangzik, mintha kőbevésett gondolat lenne részemről. De nem így van. Később átgondolom, és akkor látom, hogy nem teljesen van igazam, vagy nem éppen helyes az az elképzelés. S minden faxni nélkül módosítok. S ha ez a másik félnek nem tetszik, azon már nem tudok segíteni….

Úgyhogy a blogba írottakat (is) e szerint kell kezelni. 😉