Amióta csak az eszemet tudom, azt hallottam főként a szüleimtől, hogy nehéz természetem van. S ez belém ivódott. S ez legyengített. Az elmúlt években csiszolódtam, és feledésre is került a téma. A házasságom széthullásával újra felemlítésre került a férjem jóvoltából. Szerinte rajta kívül nem lesz, nincs olyan férfi, aki engem elvisel. Persze, tudom, hogy csak meg akar bántani, de mégis beleültette megint a bogarat a fülembe. S mikor a Kedvesem is elejtett egy mondatot ezzel kapcsolatban, padlóra kerültem. Szétestem újra.

Azóta eltelt pár hét, és beszélgetve, figyelve az embereket körvonalazódni kezdett egy gondolat, ami a hétvégén megerősítést nyert. Vannak nehéz emberek, de őket is elfogadja valaki, valakik. Csak meg kell a tökéletes párt találni, aki számára az az idegesítő tulajdonság, amit a “nehéz ember” részéről alig tudnak “elviselni” mások, semmiség, emészthető dolog. Tudja kezelni, tolerálni, illetve megérti és elfogadja.

Rájöttem, hogy nem én vagyok nehéz természetű, csak az emberek nem tudják kezelni ezt az apró hülyeségemet. Bocsi! Ez már legyen az ő problémájuk. Nem nekem kell változnom, hanem nekik elfogadni, hogy én ilyen vagyok. S ha az élet úgy hozza, hogy változom, a másokat bosszantó tulajdonságom eltűnik, lekerekedik, az mások számára lesz áldás. 😛

Ja, és arról ne feledkezzem meg, hogy nekem is így kell másokhoz hozzáállnom.

A másik felismerésem: Mivel anyámtól közel 30 évig függtem, sok hülyeségét átvettem, az lett számomra természetes, követendő példa. S egynémely “rossz szokás”, tulajdonság a személyiségemre formálódott, de az eredet … az anyám. Tanulság: vigyázzak, nehogy saját gyerkőceimet ekképpen nyomjam el, és formáljam saját képemre őket!