A munkahelyemen 8 nő van két szobára elosztva. A két férfit most hagyjuk, túl sok vizet nem zavarnak az ügyben.

Lassan egy kisebb szappanoperát lehetne készíteni a viszonyok alakulásából. Most már elhiszem ezeket az évekig elmenő sorozatokat (Melrose Place, Barátok közt, stb.), hogy tényleg van olyan, hogy mindenki mindenkivel, vagy éppen utálom, máskor pedig a legjobb kebelbarátnőm.

Vegyük A-t, aki B-t egy időben nagyon utálta. De közben egy pár év elteltével úgy alakult, hogy lett egy közös “ellenségük”, C, akit egyformán utálhatnak, így most már nagyon jóban vannak. Messze vannak még a kebelbarátnői státusztól, de… Aztán B, akit eddig 5 nő utált, beszerzett magának a három új kolléganő közül kettőt, D-t és E-t, akikkel nagyon jóban lehet – a három grácia -, így végre otthon érezheti magát, hiszen van kikkel csicseregni, s mindenféle titkos dolgokat megosztani.
Én mindenkivel jóban vagyok, de igazán senkivel. Néha ezzel vagy azzal a kollégával mélyebb beszélgetést folytatok (meghallgatom a sirámait, vagy tényleg beszélgetünk). De be kell vallanom őszintén, B-vel továbbra sem tudok baráti csevejt folytatni. S néha át megyek a másik szobába kicsit kiüríteni a hócipőt, mikor a sok csicsergésből, amit végig hallgatok, elegem van.
Bár rájöttem, hogy jobb csendben maradnom, mert ki tudja, hogy ki kinek mit mond el később, és hogyan ferdíti el a saját szája íze szerint.

Hát, nem tudom. Lehet, hogy jobb férfiakkal dolgozni, lehet, hogy nem. De egyedül a legjobb lenni, ezt már régen tudom.