Van, amikor üres az agy, “numb” a lélek, és sírhatnékja van. Pedig? Nincs miért. Csak ilyen. … Megint ilyen.

Sokszor elhatározom, hogy azt nem csinálom többet, nem leszek olyan. Nem sértődöm meg piciny hülyeségeken, nem leszek morcos.

És mégis! Megteszem, mert az a pillanat azt generálja ki belőlem. Kipuffogom magam, a másikat bántom. És ennyi. És már megint nincs önbizalmam, s már megint azt hiszem, hogy engem nem lehet elviselni, szeretni, és velem együttélni. S megint bennem van a félelem, pedig tudom, hogy nem szabad függnöm senkitől és semmitől.

Magasról tojnom kéne mindenre és mindenkire. Nem kéne gondolkoznom. Csak csinálnom kellene az eltervezetteket. Miért rinyálok? Miért nem vagyok mindenen és mindenkin átgázoló? Miért nincs nekem akkora önbizalmam, hogy minden lelkizés nélkül, félelem nélkül csináljam végig a dolgaim?

Elég egy szó, és széttörök. Elég, ha nem hangzik el egy szó, és széttörök. És már nincs bennem a hit, mert az is széttörött.