A kalandparkot elsősorban a gyerekek miatt választottam mint egyik programot a nyári legeltetésen.

Mikor a kapuban felmerült – bennem -, hogy én is akarok-e mászni, a kérdőjel ugyan halványan felvillant előttem, de el lett hessegetve, hogy anno egyszer már kalandoztam – igaz, kicsit egyszerűbben -, és akkor tulajdonképpen élveztem. Meg pár éve edzőttem “via ferratan” is az Alpokban, tehát ez csak kis miska lehet.

A régi tapasztalataim alapján a csúszástól (ami a pályák legvégét zárják általában) tartottam egyedül az első “tarzan-lengés” előttig. Nos, utána az lett a mumus. Még az sem tántorított el a parámtól, hogy a legelső két fa közötti drótcsúszásomat (a korábbi mumust) fára kenődve fejeztem be. Inkább képes lettem volna visszafordulni bármilyen pályán, minthogy át kelljen lendülnöm a fonott kötélen a másik fához.

Végül kicsit megkönnyebbülve fejeztem be a mászást, valahogy ehhez még lélekben is erősödnöm kellene…