Azt merészeltem írni Milan egyik bejegyzéséhez a commentboxba, hogy a „türelem rózsát terem”. Páran lekaptak a tíz körmömről, és ellenvéleményüket fejezték ki. Hát, igen! Ki hogyan látja! Pedig… Nos, hiszek ebben a mondásban. Nem is hiszek, hanem tudom, hogy sokszor célra vezetőbb kivárni türelmesen. Természetesen ez az időszak (ahogyan Müller Péter Jóskönyvében is sokszor említve van egy-egy jelnél) nem tétlenségből áll. A semmittevés is előrevivő cselekvés, ha mellé mélységes hit párosul. Hinni abban, hogy eljön a mi időnk; a mindenség úgy rendezi a dolgokat, hogy az mindenkinek jó legyen, és mi is eljussunk a célunkig; megérik az idő a tényleges, látható cselekvésre. A türelem akkor igazi türelem, ha bennünk békesség van. Nincs az a belső feszültség, amely az idő kerekét legszívesebben gyorsabb forgásra ösztökélné. Az sem szabad, hogy kétely merüljön fel bennünk a célunk beteljesedését, az időnk eljövetelét illetően.

A türelem tanít. Fegyelemre, önismeretre és békességre. S megerősít minket, a hitünket: önmagunkban és a mindenségben. (ez utóbbi inkább a spirituális beállítottságuaknak fontos szempont). Szóval, nem időrabló „tevékenység”, hanem nagyon is hasznos és célszerű cselekvés.

Hozzam fel a magam példáját? Ebben élek, a türelemben. S ez a mondat lehetne minden egyes napom mottója is. Tavaly októbertől, s különösen ez év februárjától erről szól az életem. Ezt kell, hogy megtanuljam: türelmesen kivárni, amikor eljön mindennek az ideje. S hinni ebben azzal a tiszta hittel, amely segíti és engedi, hogy úgy történjenek meg a dolgok, ahogy én (és a Kedvesem) szeretném (szeretnénk).