Pár hónapja elindítottam egy bejegyzéssorozatot Heti örömök címmel, amit hamar félbe is hagytam. Hivatkozhatnék pár dologra, miért is nem folytattam, de egyre nem, hogy nem akadt utána örömöm.
Ha jól odafigyel a rendszeres olvasóm, akkor észlelheti, hogy leginkább olyan eseményekről, gondolatokról és érzésekről írogatok, melyek inkább pozitív oldalon vannak, mint a másikon.

Egyszer valaki felrótta nekem, hogy csak a jóról firkálgatok, s az árnyékos oldalamat nem mutogatom, pedig létezik. Talán akkor megkíséreltem elmagyarázni, hogy eszem ágában sincs csak jószínben feltüntetni magamat az olvasók előtt, viszont a kínlódásaimra, a fájdalmaimra ne legyen senki kíváncsi, s ne rögzítsem őket for the future. Ami negatív, legyen múlandó, ami szép, az legyen akár örök. Folyamatosan kívánok változni, illetve kevésbé előnyös oldalamat halványítani szándékszom, s nincs szükség az örök mementóra.
Ember vagyok, mint több milliárd társam itt a Földön, vannak nekem is völgymeneteim, melyek, úgy gondolom, azt a célt szolgálják, hogy onnan kikapaszkodva még magasabb dombokon, síkokon járjak.
A könnyeket felszárítja a mosoly.