Kislány koromban papírbabáztunk. Talán úgy kezdődött, hogy valamelyik gyerekújság hátsó oldalán jelentettek meg egy rajzolt és kivágható kislány figurát, melyet örömmel nyírtam körbe a mellékelt alapruhatárával. Öltöztetgettem, de a nagyobb élményt az nyújtotta, hogy magam is gyártottam (rajzoltam) neki ilyen-olyan ruhát, majd az akkori barátnőmmel egymásnak mutogattuk, miket is kreáltunk. (Szerintem akkoriban már kimerítettem majd´ egy életre a ruhák és divat iránti komolyabb érdeklődésemet.)

Az anyagból való ruhakészítés már műanyag babára történt később. Leginkább kézzel varrtam, de mivel sokszor elől volt anyu varrógépe, azt is használtam, használtuk. 13-14 éves fejjel még mindig ezerrel babáztunk – leginkább a nyári szünetekben.

Még egy ideig kitartott az öltözködés és ruhakreálás iránti érdeklődésem, de már magam számára. Ez az önmegvalósítás egyik kezdeti jele volt. S mert nem igazán volt még választási lehetőség a boltokban…
Szóval, kötöttem, varrtam. Még iskolaköpenyt és táskát is (nem rég esett le, hogy valami hasonló világoskék tatyót vettem a Newyorkerban vagy másfél éve, mint amit anno gimisként legyártottam fekete műbőrből).

Amint látható és megérthető a fenti emlékből, mindez annak idején azért volt fontos nekem, mert kreatívkodhattam, önmegvalósíthattam, teremtethettem.
Ma már legfeljebb jelmezeket alkotok február környékén.

S mindez arról az alkalmazásról jutott eszembe, amit az ovi boltban láttam reggel. Egy öltöztethetős, virtuális baba.