Reggel iskolába menet beszélgettünk, s szóba került a nagyobbik egyik osztálytársa, aki e tanévre bukott le hozzájuk. Igen, jól fogalmaztam, mert várhatóan marad is olyan osztályos, amibe most jár másodszorra (harmadszorra?). Erről még az osztályfőnök biztosított minket szeptemberi szülőin, mikor a problémás magaviseletű, verekedős fiú témája került napirendre. Kissé furcsának találtam ezt a hozzáállást, s örültem, hogy az első négy évben olyan tanító nénink volt, aki nem adta fel, hogy megtalálja az utat a nehezen beilleszkedő gyerekemhez.
Majd azt mondtam magamban, akárhogyan is sajnálom a gyereket, ez nagy valószínűséggel nem az én ügyem.

Visszatérve a reggelre. Ha már szóba került ez a fiú, a kisebbik megjegyezte: azért ilyen, mert 6 éves korában meghalt az anyukája, az apukája meg tojik rá, és megint meg fog bukni, mert egy csomó tantárgyból bukásra áll.
Hát ennyit a gyerek központú iskoláról.

Remélem, lesz valaki, aki végre felkarolja azt a fiút, mert még nincsen semmi sem veszve.
Végülis soha sem késő.