Most úgy érzem, hogy tisztábban látom a helyzetem a válást illetően. Valahogyan felszabadító érzés.

Meg kellene végre tanulnom, hogy nem lehetek mindig mindenkire tekintettel. És ha egyszer eldöntök valamit, akkor minden rinya nélkül csináljam végig. Sajnos, nem ezt nevelték belém. Ha volt is olyan eset, hogy a saját döntésem alapján cselekedtem, akkor sokszor nem dícséret, nem jóváhagyás, nem elfogadás követte – légyen bármi következménye a tettemnek -, hanem önbizalom letörés. Legtöbbször köszönhettem ezt jó anyámnak. Szeretem, tisztelem őt, csak nehéz a bűvköréből kivonnom magam.

Nem könnyű megtanulni az önállóságot. Érzem és tudom, hogy megy nekem, mert az utóbbi években azért sokat fejlődtem e téren. Csak az nehéz, hogy ne hallgassak másokra. Különösen azokra, akiknek nem az az érdekük, hogy nekem jó legyen. Anyám kivétel ez alól. Ő azért csinálja, hogy nekem jó legyen. Szerinte. Ritka az olyan találkozásunk, amikor ne kapnék tőle egy negatív megjegyzést, egy beszólást. Valahogy nem bírja megállni. Már kezdem humorosan felfogni. Talán végre elszakadok tőle.

A múltkor a Jó barátok egyik részében – amikor Rachel baba-partiját tartották – Monika azon fóbiája volt kihangsúlyozva, hogy nem bírja elviselni, ha valaki nem bocsát meg neki, illetve ha haragszik rá. Valahol saját magamat láttam benne. Még ha nem is teljesen ebből az aspektusból tekintve. .