Mivel a nagyobbik gyermekem és én itthon dekkolunk, a kisebbik irigykedik ránk. Kisebb harc volt tegnap is az iskolába indulás. Ma már a beteget kezdte el játszani, de átláttam a szitán, és rábeszéltem, hogy majd holnap az apjuknál otthon maradhat. (Persze, ezt az apukával is egyeztettem.)
Utána már simán mentek a dolgok.
Jókedvvel indult el, de előtte Shrek-cicust játszott. A legédibb (de tényleg!) arckifejezését elővette, és élvezte, ahogyan én minden alkalommal elolvadok.
Tudom, hogy a világ egyik legértelmesebb kölyke, még ha olykor nem is erről tesz tanúbizonyságot egy durcája alkalmával. Az “édi” kifejezést nézve az arcán, azt éreztem, hogy ez az én igazi gyermekem.