Valamikor senkinek sem lehet megfelelni. Most talán még saját magamnak sem tudok. Van, amikor semmi sem fekete-fehér. Most a dolgok igazán a szivárvány színeiben pompáznak.

Szombaton beszédbe elegyedtem egy sráccal. Hasonló korú volt, mint én, hasonló korú gyerkőcökkel. Büszke rájuk. Imádja őket. Egy megjegyzése volt: csak a házasság ne lenne!

Mióta a válást fontolgatom, illetve válófélben vagyok, azóta annyi, de annyi véleményt, vélekedést hallottam. Úgy érzem, hogy jó pár ember azt hiszi, azért válok, mert jó dolgomban már nem tudok mit tenni.

Egy kívülálló soha nem látja, soha nem tudja átérezni, hogy az adott szituációban a résztvevők hogyan élik meg a dolgokat. Még néha maguk a résztvevők sem látnak az orruknál tovább. Sokáig én sem láttam, illetve nem volt időm, energiám és szemem, hogy lássak. A férjem pedig … Nos, lehet, hogy a végtelenségig elfogadta volna így ezt a helyzetet, s legfeljebb menekült volna otthonról különböző hobbit keresve magának. Vagy megosztottuk volna: ha én benn a házban, ő kinn a kertben, és fordítva. A többiről (szeretők mindkét részről) ne is beszéljek…

És akkor mondhattuk volna: hú, mi milyen jó házasságban élünk: együtt vagyunk és a gyerekeknek is van anyja, apja! Csak egy hiányzott volna: a szeretetteljes légkör. Mert egy idő után már velük sem tudtunk volna normálisan foglalkozni.

Most mi a helyzet? Egymással alig beszélünk, a gyerekekkel 100 %-osan foglalkozunk, lehetőleg csak mindig akkor, ha a másik éppen nem… Még talán egy félévet így kibírok, de utána… Nem lehet ezt évekig csinálni. A házunk nem alkalmas arra, hogy évekig együtt éljünk úgy, hogy mégis külön. Vagy akkor mindkettőnknek érzelmileg meg kell emésztenie, hogy ténylegesen vége a házasságunknak. Úgy érzem, én ezt meg tudnám tenni. De addig nem tudok kötetlenül beszélgetni vele, illetve együttműködni, amíg ő valójában bele nem nyugszik a dologba. Tudom, nekem most könnyebb, hiszen én már nem kötődöm elég régóta hozzá. Őbenne pedig még a sértettség, a bosszú munkálkodik. Áhh! nehéz ez!

A gyerekek? Érzik, hogy valami nincs rendben köztünk. Egyre jobban kötődnek hozzánk. Érzik a bizonytalanságot. S biztonságot addig nem tudunk nekik nyújtani, amíg mi ketten el nem tudjuk rendezni egymás között a dolgainkat, míg egyezségre nem jutunk. A mai felállás szerint ez csak a bíróság döntése alapján lesz meg. Reményeim szerint. A többi nem rajtam fog múlni.