A legutóbbi beszélgetésünkkor a külföldön élő barátnőm elmondta, hogy igazából miért is választotta a(z) (ideiglenes) külhoni életet. Alapjában egy jövő-menő csaj, aki szereti, ha pezseg körülötte az élet. Itt, ebben a kis városban pedig a penész ette volna meg. Igyekezett természetesen teljes életet élni, de úgy érezte, hogy megfullad. Most mondhatni kivirágzott. Ott.

Ma reggel bevillant, hogy valami hasonlót érzek én mostanában. Bocsi! Nem mostanában. Vagy úgy 3 éve. Egyszerűen fulladozom. A tehetetlenségtől. Olyan, mintha egy 2 méter magas szűk gödörben állnék. A szélét éppen hogy meg tudom fogni. Néha-néha sikerül a fejemet kidugnom azzal a csalfa illúzióval, hogy na-most! Aztán semmi. Újra visszapottyanok a gödör aljára, és nézek kifelé.

Tegnap reggel volt egy álmom. Egy amolyan gyors, rövidke álom. Egy nagyobb üzletbe mentünk be. A gyerekek biztos ott voltak. Hogy pontosan ki volt még ott, már nem igazán rémlik, csak sejtésem van, hogy a férjem. Mennénk ki a kinn hagyott autóhoz (?) a parkolóba, ami közvetlenül az üzlet előtt van. De akkor látom, hogy esett a hó – nyáron. Ráadásul szürke, piszkos hó abból a fajtából, amit már állott hónak szoktak hívni. Kimentem, és látom, hogy van egy alacsony alagút az üzlet fala mentén abba az irányba, amerre el szerettem volna jutni. Bebújtam. Csak hason lehetett haladni. Mikor már ott kapaszkodtam előre, láttam, hogy bármikor betemethet a hó, és megfulladhatok. Akkor álmomban, ha jól emlékszem, vállat vontam erre, és nem érdekelt. Viszont tudtam, hogy ha szépen előre haladok, akkor talán eljutok a célig, bár abból a helyzetből az alagút zsákutcának tűnt…. Aztán felébredtem.

Konklúzió? Álom-megfejtés? Van. Megtörtént. És ha a jelenlegi helyzetemet nézem, kb. így is érzem magam, így is látom a dolgaimat.