…, melyet elolvastam, Richard Russo Sóhajok hídja volt. Élettörténetek, sajátos életfelfogások többnyire visszaemlékezések útján való bemutatása.
Bennem a következő kérdéseket vetette fel:
– vajon mennyire örökölheti, viheti tovább egy fiú az apa tulajdonságait, életszemléletét?
– s ha örökli azt, akkor ez egy olyan determinizmus, amit életfeladataként meg kell törnie?
– s vajon miért került a történet végére az a fekete asszony, mely úgy éli az életét, hogy abszolút Isten (az Univerzum) kezébe helyezi sorsát (“Legyen meg a Te akaratod!”? (tény, hogy ez volt a legszimpatikusabb életfelfogás, melyet igencsak kívánnék megvalósítani.)
– a saját idealizmusom (melyet olykor naivitásnak gondolnak) is előtérbe került, és megállapítottam, inkább legyek ilyen, mint pesszimista vagy nagyon realista. Van annyi gyakorlatiasság és realizmus bennem, mely kordában tartja azt a vonásomat.

Ha vannak is benne jelképek, szimbólumok, nem fejtettem meg őket. Mert nem akartam. Szeretem, ha egy történet önmagában működik, indít el bennem gondolatsorokat.

Összességében tetszett az írás. Úgy tettem le a könyvet az utolsó oldal elolvasása után, hogy igényelte a csendet, a leülepedést. Hagyott maga után hangulatlenyomatot, mely egy-két napig kísértett.

Ajánlom? Hm. Igen. Annak, akit érdekel.