Az angyalkás sztorim kb. 10 éve kezdődött, mikor egy régi barátnőm egy kerámia figurát ajándékozott nekem karácsonyra. Ő látható a montázs első fotóján. Nem voltam angyalka-rajongó, gondoltam, egy dísznek jó lesz. Mikor ebbe a lakásba költöztem, fel is került a bejárattal szembeni áthidalóra egy mázas kis csengő és egy fatányér mellé.
Aztán magam készítettem angyalkát, meg nem mondanám, mi vitt rá. A hozzávalókat egységcsomagban rendeltem, és a leírás alapján tettem össze a cserép hasú babákat.
De még mindig nem voltam hívük a kis szárnyasoknak.

Ma? Hm. Tetszenek. Ahogy a fenti képen látszik, gyarapodott számuk. És mi van az Igazi angyalokkal? Megvallom, szoktam segítségüket kérni, mert a magam sajátos módján hiszek bennük.

Úgy egy féléve nekem szegezte valaki a kérdést – egyértelműre véve, hogy vannak, léteznek angyalok -, hogy én láttam-e már. Oké, itt viccesen megjegyezhettem volna, hogy igen, mikor a tükörbe nézek, de persze, ilyen frappáns válasz csak most jutott az eszembe. Nemleges választ adtam, és bele is bonyolódhattunk volna egy spirituális, fejtegetős, bizonygatós beszélgetésbe, de mivel nem kérdőjelezem meg annak létezését, aminek meglátása a saját korlátaim miatt nem történik meg, így inkább csak ezt magyaráztam meg.
Különben is, az illető kijelentette nagy bölcsen (nem ő találta ki, csak információt szerzett és adott át nekem), hogy én egyébként olyan életet élek, ami a sorsomban van, és ebbe pedig nem tartozik bele, hogy angyalokat lássak. Na, jó, ezt nem pont így, de ez a lényege. Bizonyos ajtók előttem zárva maradnak ezen életemben, de nekem ez pont elfogadható ebben a formában. És tényleg nem vágyok többre. Vagyis azokat nem tartom fontosnak.

Addig is, maradnak az olyan kicsi angyalkák, melyeket ide-oda eltehetek a lakásban. (Most jut eszembe, hogy a munkahelyen a monitoron, két oldalt is lóg két picike.)