Éjszaka. Napok óta az óracsörgést megelőzve ébredek, pedig szívesen aludnék tovább.
Hajnalban kis alhasi fájdalomra ébredtem, és félálomban halálos betegnek vizionáltam magamat. A halálfélelem nem került el, és újra belém nyilalt, mennyire szeretek élni, és ha meghalok, nem lesz többé az, aki most jelenleg vagyok. Reinkarnáció ide vagy oda, lissza* énjének megszűnése igencsak rémisztő kép volt. Helyettem maradt a nagy semmi. Az, hogy csak most vagyok, de se előttem, se utánam csak a SEMMI lesz. Feketeség, űr.

Remélem, kellően ecseteltem az érzést. Tanulság: franc se tudja, mi lesz a halálom után, így lehetőleg ezt az életemet éljem le úgy, hogy teljesnek érezzek.

Ja, ennek fényében mondhatnám azt is, hogy belevetem magam az élvezetekbe, amit valószínűleg meg is teszek, bár eddig sem fogtam magamat vissza. Élem én az életemet a magam módján, ebbe sokkal több alig férne. S ha valaki most arra gondol, hogy hedonista vagyok vagy ezentúl az leszek, téved. Nem, nem. Maradok saját hívem, a saját elképzeléseim, érzéseim szerint élvezem az életemet. Legfeljebb az ilyen pillanatok, mint a ma hajnali, rám csörögnek, hogy emlékezzek, amire kell.

* nem mint egy nicknév, hanem a mögötte levő valaki