Az utóbbi időben több forrásból került elém a nő, a nőiség kérdése. Mennyire nők ma a nők? S ez hogyan hat ki saját életükre, a férfiakéra, és a felnövő gyerekekére? Azt hiszem, ez még mindig ingoványos talaj. Kezd lecsapódni bennem valami válasz, amely szerint meg és fenn kell tartani a hagyományos női és férfi szerepeket a családon és a társadalmon belül, de nem szabad, hogy alá- és fölérendeltséggé alakuljon át (vissza). Legyen az anya a család kandallója, kemencéje, ahová jó oda bújni, megmelegedni, egy kicsit feltöltődni. Viszont nem szabad, hogy a nőt csak egy berendezésnek tekintse a férfi, aki vele él. Maradjon meg és ápolódjon folyamatosan az egymás iránti tisztelet, megbecsülés és szeretet. Ismerje el a férfi, hogy amit a nő csinál a háztartásban és családban, az ugyanolyan kemény munka, mint mikor ő besétál a hivatalba, gyárba, stb, és lenyomja (ki milyen tempóban) a napi nyolc órát. A nő tiszteli a férjét, ha az társként bánik vele, ha nőként is tekint rá, nem csak a háziasszonyt látja benne. S ha egy nő jól érzi magát egy kapcsolatban, akkor szívét, lelkét odaadja a férfiért.

Gyereknevelés kérdése. Az apának ugyanúgy ki kell vennie a részét belőle, de neki jut, szerintem, a játékos, oktató, tanító szerep. Az anya az odabújós, szeretgetős, puszilgatós, mesélő, aki egyetlen mosolyával, meleg tekintetével a gyermeket megnyugtatja és a biztonságot adja. Persze, lehetnek átfolyások a két szerep között, mert az anya és az apa személyisége is meghatározó, de elég hülyén mutat egy állandóan gyermeke előtt nyáladzó férfi. A gyereknek sem használ, mert megkavarja. S egy anya sem lehet mindig a gyerekszoba közepén hempergőző játszópajtás, aki mindig benne van a birkózásban, boxolásban. Az egyensúlyt akkor lehet igazán megtalálni, ha a két szülő ki van békülve a saját nőiségével és férfiasságával, és a másikat úgy fogadják el, amilyen. A szeretet pedig végképp megtölti tartalommal ezt az egészet.