Vasárnap este nézegettem a webshopban a táskákat. Négyféle között vacilláltam. Hétfőn napközben a mobilról ellátogattam a weboldalra. Gyanúsan kevesebbnek látszott a választék. Ma reggelre meg végképp. A kinézett táskák közül már csak az maradt meg, amelyik a legjobban tetszik és a legdrágább.
Khöm! Upsz, tettem hozzá. Még egy nap, és ebből sem lesz vásárlási lehetőség. No more gondolkodás, gyors döntés (azért még egy percbe tellett, mire megnyomtam a vásárlás befejezése gombot), és várhatom, mikor csörög rám a futárszolgálat, hogy nem talál itthon, pedig ő hozta a megrendelt cucmót.

Hát, így lesz csuda nekem tetsző tatyóm.

Aztán egy beszélgetés alatt eszembe jutott egy fenemód jó sztori, amin jót nevettünk (nevettem), csak most tuti nem rémlik. Annyi igen, hogy valamelyik gyerkőcöm alkotott már megint.
Esküszöm, leírom, ha elő tudom hozni a sötétségből…

Egyébként a munkahelyen megint olyan nap volt, amit szívesen hanyagolnék. Kis pontok vagyunk a gépezetben, de minden rajtunk csattan. Mint egy nagy forgalmas csomópont, amin mindenki és minden keresztül megy. Lehetőleg lánctalpas gépekkel.
Na, de ennyit erről. Majd megoldom ezt is. Szó szerint értendő.
(Tegnap este kiteszteltem, miért is volt egy hétig hányingerem. Döntésképtelenség stressze. Oldva. És már ma nem is volt hányingerem.)