Egy régi barátnőmtől kaptam egy rövidke levelet. Már rég nem váltottunk emilt, így most, hogy rákérdezett, mi van velünk, elmeséltem mindent. Amennyire lehetett. Az a faramuci a helyzetben, hogy pont 4 évvel ezelőtt vált el ő is, és az elhagyott felet alakította. Szóval, nem fogom irigyelni, amikor olvassa a levelem, de kíváncsi vagyok, mi lesz a reakciója.

Az emberek jó része (én nem soknak mondtam még el) megdöbbenve veszi tudomásul a dolgot. Leginkább azt szokták mondani: Rólatok gondoltuk volna utoljára, hogy… Nos, ehhez csak azt tudom fűzni, hogy a ragyogó külső gyakran rothadó belsőt takar. Például Anyámék látták, hogy nincs valami rendben kettőnkkel, mert nem úgy viselkedünk, mint egy egymást szerető pár, csak mint egy egymás mellett élő. De ránk hagyták a dolgot, mert úgy gondolták, biztos nekünk így jó.

Emlékszem, egyszer még az esküvőm előtt az egyik volt kolléganőm, aki végig asszisztálta két-három szerelmi ügyemet, rám szólt: “Te tényleg szerelmes vagy belé? Mert én nem így látom.” Én pedig sűrűn bizonygattam, hogy már pedig én szeretem őt. … Talán hallgatnom kellett volna rá…