Beálltam a sorba a pénztárnál, majd félig megfordulva bámultam a távolabb levő állványokat. Visszafordulva észleltem, hogy elém állt egy hölgy csacsogva, mert ismerősökre lelt az előttem állók személyében. Talán rá kellett volna hagynom, de megkopogtattam a vállát (teljesen háttal fordult nekem), és mondtam, mikor felém nézett, hogy bizony én is a sorban toporgok.
Elnézést kért nagy sebbel-lobbal, előre engedett, és folytatta a társalgást a fejem felett. Igyekeztem a kosárból a holmikat a futószalagra pakolni, ha már így “elé tolakodtam”, és egyszer csak hallom, hogy a hölgyemény nekem beszél. Hát, ő emberekkel dolgozik, és nem illik mások vállát megkopogtatni. Meg különben is, legalább 25 évvel idősebb ő nálam (kösz, hogy a lányodnak néztél, hízelgő!). Mondtam, hogy közelebb vagyunk évek számában, mint gondolja, de ez nem nyugtatta meg. Elkönyvelt szemtelen nőszemélynek. Jelezte viszont, hogy egy ilyen megmozdulásért a múltkoriban valakit majdnem meggyepált.
Na, itt kezdtem el majdnem röhögni.
A társalgás végig vigyorogva történt. Ha valaki messziről nézett minket, azt gondolta volna, hogy közeli ismerősök vagyunk. Hát, nem. A nő mosolya mögött visszafojtott agresszió lappangott, s néhány mondat után éreztem, jobb, ha ráhagyom a dolgot, mert ebből jól nem fogok kijönni. És őszintén szólva kispuriztam a boltból, megelőzve az esetleges újabb szóváltást.

A következő boltban jött az ellenpélda. A kezemben levő szatyrokat óvatlanul neki sodortam az egyik hölgynek, akik guggolva nézte az alsó polcon levő termékeket. Hangosan elnézést kértem, tényleg bántam, ő pedig láthatóan fel sem vette, hogy majdnem keresztül gázoltam rajta.