Az álmok nem hazudnak, szól a már-már triviális mondás. És tényleg nem.
A múlt héten valamelyik este egy kéréssel hajtottam a párnámra a fejemet, melyre álom formájában szerettem volna választ. Megkaptam. Értettem is, csak egyszerűen képtelen voltam elfogadni, bár a lelkem mélyén sejtettem, nem véletlenül álmodtam azt, amit.
Aztán tisztán, érthetően, hétköznapi nyelven is meg lett nekem mondva: az erdőt akkor fogom látni, ha önszántamból arrébb teszem a fát, amit a szemem előtt tartogatok.
Az álmom szerint védekezésként. (Még ennek utána fogok járni.)
A lényeg az, hogy leteszem azt, amit eddig nem mertem.
És fura módon, nem veszem zokon. Szerintem azért, mert erre már rég fel voltam készülve. Meg egyébként jobban megvisel a bizonytalanság, a kétség, a döntésképtelenség, mint szögletes valóság.