Nem kertelek, nem mismásolok: válok. És egyre inkább érzem, hogy helyesen döntöttem. Régóta érlelődik a dolog, bennem. Már elég rég. Csak tavaly ősszel lett tudatos. A nyár ráébresztett, hogy a hajszál vékony érzelmi kötelék, ami hozzá kötött az utóbbi két-három évben, végleg, végérvényesen elszakadt. Nem erősödött, vastagodott, ahogyan azt én szerettem volna, és vártam is, hanem éppen ellenkezőleg. Néztem őt, és rájöttem: nincs hozzá semmi közöm. Hidegen hagy. De totálisan. A gyerekeim apja, és ennyi.

Irigyeltem a húgomékat, akik 7 év után is úgy néznek egymásra, úgy érnek egymáshoz, mintha tegnap kezdődött volna szerelmük. Úgy gondoltam azért, mert egymásra vannak utalva, mert idegen országban szülőktől, testvérektől távol élnek, … és jól élnek. De, azt hiszem, náluk már nem is az számít, hogy hol élnek, hanem hogy együtt vannak.

Két éve azt hittem, hogy házasságomat megmenekíthetem azzal, ha távolabb költözünk a szülőktől, s ezzel jobban fogunk egymáshoz kötődni. De nem: éppen az ellenkezője történt. Annyira semmit mondó lett az életünk, unalmas, beposhadt, hogy ide vezetett. Bennem kihunyt a mindig is halványan és gyengén pislákoló szikra.

S most, az elmúlt hetek, hónapok után ránézek a férjemre, és újból és újból megdöbbenve kérdezem magamtól: “Te ezzel az emberrel akartál egy egész életet leélni? Mi a túrót láttál te benne, hogy hozzá mentél feleségül?” Gondolom, nem voltam magamnál. Bekábszereztek, vagy valami ilyesmi. No, félre a tréfával, sajnos, a java még hátra van. A válás békés és intelligens módon való levezetése nem rajtam fog megbukni. De reménykedem, hogy észhez tér.

Hát, ennyi.