Nos, hogy valamivel változatosabbá tegyem a bejegyzéseim sorát, itt egy 1996. március 9-i naplórészlet:

“R! Még mindig szeretem, vagy talán csak szeretni akarok valakit. Eddig olyan jól éreztem magam, s valami miatt kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Valami zavar. Talán az, hogy L., aki a T-ban dolgozik, nem hívott a múlt péntek óta. Valahogy lehangolt vagyok. Nem akartam tőle semmit, s most mégis megzavart, hogy nem hívott. Azt hittem, erős vagyok, s kiderült, hogy még sem tudtam még annyi energiát összegyűjteni, hogy egy ilyen eseményt minden érzelmi válság nélkül megússzak. Egy hete kezdődött ez a hangulat, s nem tudom lerázni. Talán jót fog tenni a jövő hétvége, amikor is bennlakásra megyek P-vel, E-val Debrecenbe. Érzem, hogy nagy élmény lesz. Már csak a medi miatt is. Ja, elkezdtem R-ról írni. Azt hiszem, most olyan szakaszba érkeztem, amikor kezdem felfedezni az együtt töltött órák, percek szépségét, értékét. S hiányolom. Hétvégeken, ha elmegyek valahova, mindenütt őt keresem. Szeretnék vele találkozni, de egyszerűen rettegek attól is, ha megjelenik a szemem előtt, s egy másik nővel van, az hatalmas fájdalom lenne. …. Sokszor elgondolkozom a kapcsolatunkon. Mi okozta, hogy szétmentünk, pedig nagyon közel álltunk egymáshoz. Sokban hasonlítottunk, s mégis különbözőek voltunk. Mindketten vágytunk a függetlenségre, de ugyanúgy ragaszkodtunk egymáshoz. Mindketten menekültünk otthonról valamilyen formában. Anyukája rettentően kíváncsi, s nem tartja be a privát tulajdon szentségét, és ez persze azt eredményezte, hogy R. nem mondott el semmit neki. Nos ez a párkapcsolataira is rányomja a bélyegét. Én anno hagytam, hogy amit el akar mondani, azt elmondja. Elsősorban ez abból fakadt, hogy Anyu nekem is hasonló típusú, csak én másként reagálok a dolgokra, mert lány vagyok. Szívesen beszélek más embereknek magamról, de nem a szüleimnek. Nem tudok megnyílni előttük, csak akkor, ha a hangulatom olyan. De ha ők kérdeznek, nem szeretek válaszolni. S talán ebből fakad, hogy én sem szeretek kérdezni. Örülök, ha valaki magától megnyílik, de ritkán teszek fel kérdéseket, mert attól tartok, hogy az neki kényelmetlen lehet, úgy mint nekem, amikor Anyuék faggatnak. S ezért volt nehéz dolgom R-rel. Igényeltem, hogy beszéljen magáról, de nem tette. Csak akkor, ha látta, hogy közel állunk a szakításhoz. Persze értékeltem az őszinteségét magamban, de közben faramucinak tűnt az egész. A szájából hamisan csengett a nagy őszinteség. Tudtam, hogy csak nekem akar kedvezni, s áltatja mind magát, mind engem a “kitárulkozásával”, mivel nem volt spontán, csak erőltetett. Szóval, mondhatnám, nem voltunk érettek egymásra. Örülök, hogy megismerhettem, csak kár, hogy így lett vége.”