Ült a padon. Élvezte a viszonylagos csendet, melyet a fák lombjainak neszezése és a lábai előtt elterültő víz csobbanásai színesítettek. A nap sugarai melegen ölelték körül. Szerelmetes ölelés volt.

Rágondolt. Ha nem is tudta minden vonását tisztán felidézni, a mozdulatai, az arca rezzenései, tekintetei, a hangja, a nevetése benne éltek. Ismerte őket. Valanonnan. Talán a múltból, talán az álmaiból.

Feltekintett az égre. Az kéken borult feléje. Elmosolyodott. Melegség áradt végig a testén, a szívén. Örült, hogy megtapasztalta azt, amit eddig el sem tudott képzelni: milyen az, amikor minden pillanatban újra és újra beleszerelmesedik a szeretett személybe.