Már nem emlékszem a kályhára, ahonnan elindultam a gondolatmenetemmel, csak a fonal bizonyos pontjára. Onnan indítom.
Ha megszeretnénk találni a viszonylag stabil egyensúlyt az életünk bármely területén, mindkét oldalra ki kell billennie a mérlegnek, hogy aztán középen megállapodhasson.
Mióta az eszemet tudom, mindig alárendeltem magamat valaki akaratának, s a sajátomat csak időközönként tudtam érvényesíteni. Olykor hisztik árán. Nagyobb lépést az önállóság terén akkor tettem előre, mikor megszületett a nagyobbik gyermekem. Megízlelhettem, milyen amikor én felelek totálisan valakiért. A döntéseket, a felelősséget élveztem. Erősnek éreztem magamat. Már ekkor kezdett szűk lenni a házasság, s mivel túl sok érzelem nem kötött a volt férjemhez, pár év után válás lett belőle.
Innentől kezdve csak élveztem az önállóságomat, amit azzal fokoztam két-három év után – ráébredve, hogy erre van szükségem -, hogy tudatosan akartam egyedül maradni, csak magammal foglalkozni. Most, hogy megvalósítottam a mérleg másik serpenyős oldalát, a teljes függetlenséget, lassan billenek vissza az egyensúlyi állapotba. Még van, mit csiszolnom az önbizalmamon, de már látom, képes leszek úgy együttélni valakivel, hogy egyenrangú társakként létezzünk egymással, egymás mellett a mindennapokban.
(ez azt is jelenti, hogy a házasság gondolatától sem fogok írtózni.)

(Ja, még a táncról is akartam írni, de ez a mobilos pötyögés már fárasztó. Ahogyan az angol mondaná, next time.)