Kicsit gondban voltam csütörtök délután, miután kezembe vettem az oklevelet. Hívtam a barátnőmet, a triumvir egyik tagját, hogy elújságoljam neki a nagy hírt, de ki volt kapcsolva.
Aztán csak forgattam a telót a kezemben. Akit legszívesebben hívtam volna, azzal két és fél hónapja nem beszéltem, és nem tudtam, mit is szólna, ha csak úgy rácsörögnék a nagy semmiből (aztán végül megtettem, de más okból).
Igen, akkor ott rémisztőnek találtam, hogy ennyire nem áll közel hozzám senki a barátnőmön kívül.
Aztán felhívtam a triumvir fiútagját. Hiszen őt is a bizalmasaim egyikének tartom.
Péntek délelőtt volt az, amikor annyira felengedtem, hogy még elújságoltam a sikeremet pár embernek. A szüleim voltak az utolsók a sorban.

Hm. Különben fura. A gratuláció mellett ketten is megkérdeztek a jövőről. A triumvir fiútagja kivallatott, mit fogok ezzel kezdeni, hogyan képzelem a továbbiakat. Kissé meglepetten válaszolgattam, hiszen úgy gondoltam, ismeri a terveimet, elképzeléseimet.
A másik vallató Anyu volt. Ő afelől érdeklődött, hogy ezzel már befejeztem-e, vagy még fogok-e tanulni tovább. Sajnos, gyanítom, leginkább az érdekelte, hogy felhagyok-e végre a “hülyeségemmel” és inkább a gyerekek továbbtanulásához teszem félre a pénzt (ahogyan ő elképzelte, hogy tennem kellene), s nem a tanfolyamaimra nyomom bele. Szerintem nem nyugtattam meg.

Nem, nem állok meg itt. Vannak terveim. Tudom, mit szeretnék, és csak ez érdekel. S azt is tudom, hogy a jelenlegi munkám csak arra kell, hogy finanszírozni tudjam a továbbképzésemet addig, míg el nem tudom magamat és a gyerekeimet tartani a másik irányból.

S tudom, ez az én irányom. Ha végigtekintek a múltamon, akkor látom, hogy erősen erre mutatnak a jelek. A mozgás, a zene és a lélek irányába.
Érdekes volt, hogy az osztálytalálkozón felemlegették két megmozdulásomat. Az egyik az volt, hogy táncolni tanítottam az osztálytársnőimet. Én, aki ösztönből mozgott mindig is! Nulla előképzettséggel oktattam. Igaz, nem tartott sokáig, tán pár hétig, hónapig. Már nem tudom megmondani, miért álltunk le. Még a táncórák nevére is emlékeztek, amiről én már teljesen elfelejtkeztem.
Aztán a másik emlékük: a szalagavatós előadásunk záróképe egy tánc volt, és annak a koreográfiáját is hozzám kötötték, pedig kb. csak a felét találtam ki én.

A lélek dolgai is mindig érdekeltek. Volt egy időszak, mikor pszichológus szerettem volna lenni. De megállított az, hogy nem éreztem magam rá érettnek. S nem is voltam az, hogy őszinte legyek. A múlt év végére jutottam el odáig, hogy igen, most már vagyok annyira egyben, hogy elindulhassak a kineziológia útján.

Hát, így. A jövőmet csak odafenn tudják, én meg “csak” elképzelem, és igyekszem megvalósítani. És eddig is nagy utat tettem meg, mert még emlékszem a tipródásomra, amit három éve az akkori barátomnak adtam elő arról, mi lehet az én életcélom, mert az, amit csinálok, egyáltalán nem elégít ki. Egyet éreztem: szolgálnom kell az embereket valahogyan, valamilyen módon.