Tegnap megint megkaptam, hogy bátor voltam, mikor elváltam.

Szerintem nem ahhoz kellett bátorság (legalábbis nekem), hogy egyedül éljek két gyerekkel (vagy nélkülük), hanem hogy kimondjam, vége a házasságomnak. Bár ez nem egy nagy felismerés volt. Inkább felvállalása a döntésemnek, a választásomnak, ami nem pity-puty történt.

Senkit sem bátorítok a válásra. A csajoknak is megmondtam múlt este: csak akkor mondják ki a “vége” szót, ha már megjavíthatatlannak érzik a házasságukat, ha már a hideg rázza őket a másik érintésétől, a látványától. Lehet, hogy ebből is van visszaút, nem tudom. Nekem anno már nem volt. Igaz, kellett hozzá négy év intimitás nélküliség, hogy eljusson a tudatomig, többet nem fogom még egyszer az ágyamba engedni a volt férjemet. Így meg teljesen felesleges együttélni valakivel, még a látszat kedvéért sem.

Viszont azt mondom, amíg van egy pici remény, akkor tegyenek meg mindent, hogy újra szeretetteli kapcsolatuk legyen. Mert csak egy a fontos: az otthon egy meleg fészek legyen, egy menedék, ahol a párunk vár ránk szeretettel.
Ha nem így van, és nem teszünk magunkért semmit, akkor azok a napok elvesztegetett időnek számítanak. Mintha nem is történnének meg.