A tegnap délutánom csendesen telt, s ezt Anyunak köszönhetem, hogy elhívott magukhoz. Nem volt semmi felhajtás. Se torta, se vacsora. Nem volt fejmosás, nem volt lelki masszázs. Csak csendes, néma aggódás és együttérzés. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A gyerekek így, a gyerekek úgy. A harmadik unoka is milyen aranyos, milyen szép. Majd egy egyszerű szülinapi köszöntés. (azt hiszem, néha jól jönnek az ilyen minden felhajtás nélküli köszöntések…)

A nagyobbikom azzal fogadott az oviban, hogy ajándéka van számomra – pedig nem is tudta, hogy szülinapom van aznap. Egy kisebb marék kavicsot nyomott a kezembe, hogy “ugye milyen szép kövek?”. Erre csak igennel lehet válaszolni, és szépen betenni a táskánk zipzáros zsebébe, hogy aztán mindig velünk legyen az a pár szem kavics. Majd lopva, elfordulva kitörölünk egy-egy könnycseppet szemünkből.