A nyolcvanas évek második felében voltam gimis. Még nem voltak (a városunkban) diszkók, csak gimis rendezvények heti, két heti rendszerességgel, s azok is csak este tízig tartottak. A tizenévesek most a fejüket fognák az elszörnyedéstől, de bizony ez számított normálisnak. Legalábbis nekem. A nagy szám az volt, hogy a farsangi bál éjfél utánig tartott, volt is olyan osztálytársnőm, akinek a szüleit rendesen meg kellett puhítani, hogy a végéig maradhasson (1 vagy 2 óra, azt hiszem).

Az első diszkó a rendszerváltás után, 1990-ben indult. Szerettem járni, szinte elejétől a végig táncoltam. Ha befejezésig maradtunk, akkor néhány igazi retro számra (Petróleumlámpa és társai) pogozhattunk. (Igen, volt lájt darkos korszakom. Azért lájtos, mert soha nem tudtam 100 százalékban elkötelezni magam egy zenei stílus mellett.)

Ma már nincs olyan diszkó, ahol lassú számot játszanak. Akkoriban volt még ilyen.
Ma a reggaetonra, cubatonra lehet nagyon szexisen táncolni, de akkoriban is volt csípő rázós, tekerős tánc, ami legalább annyira szexis volt.
Mert erre lehetett volna másként is rázni?

Akkoriban szerettem diszkóban táncolni. Aztán eljött a rave-es korszak. S mikor már nem csak egy-egy blokkot nyomtak be (addig még érdekes is volt), hanem nagy százalékban az ment, már nem mentem többet.

Azóta vártam arra, hogy egy éjszakát úgy isten igazából áttáncoljak. Hát, lett olyan is a salsának köszönhetően. S ha a jó ég is úgy akarja, akkor jövő szombaton egy-két óra erejéig retro zenét is játszok majd a buli zárásaként, hogy bepótoljam a múlt szombatot.