Az első fordulót megejtettem. Írtam, írtam és írtam. Kb. egy óra alatt végeztem, bár voltak, akik hamarabb kimentek a teremből. A kezeim úgy elfáradtak (bár csak a jobb-bal írtam), mintha egy súlyzós edzést nyomtam volna le. Gondolom, a stressz és az, hogy el vagyok szokva a kézzel írástól.
Úgy érzem, sikerült. Bár akkor szoktam megnyugodni, mikor tudom az eredményt. Az pedig csak a következő fordulón lesz. Egy hónap múlva.

Ja, megnézhetném a tananyagot, de a saját lelki békém miatt nem szoktam utólagosan a jegyzeteket böngészni. Most mi a túrónak idegesítsem magamat?! Ha meg jól írtam, akkor meg nem mindegy?

Mostanában sok minden kavarog a fejemben. Válaszokat keresek, melyek talán ott is vannak a kérdésben. Néha (meglehet, talán túl gyakran) biztatást kérek fentről, pedig tudom, hogy csak csendben kell lennem és befele figyelnem és akkor érezni fogom, minden rendben van.

Múltkoriban beszélgettük a barátnőmmel, lehet, hogy egyszerűbb (nem nyugodtabb, nem szenvedés nélküli) lehetne az életünk, ha nem tudatosan élnénk és fejlesztenénk magunkat. De valamikor “megmágneseződtünk”, és onnan már nincs visszaút. (Lehetne.)
Szóval, bár olykor rögös az út és mégis vállaljuk, mert erre visz a szívünk. És ez az ÉLET értelme. Már csak így tudom elképzelni.

Más:
Ma, ahogy Budapesten jöttem-mentem (az üzleteket kb. félóra alatt meguntam), éreztem, hogy ott, bennem, mélyen fáj. Egy kicsi pontba szorítva nyomja a mellkasomat.
Tudom, miért. Néha tiltakozom az ok ellen, máskor pedig úgy teszek, mintha elfogadnám.
S ilyenkor eszembe jut a múlt vasárnap nézett film egyik részlete, Keanu Reeves szavai:
‘Amíg tartott, valósabb volt nekem, mint bármilyen kapcsolat. Kate valósabb volt nekem, mint bármi az életemben. Láttam őt, csókoltam, … szeretem, … és most nincs…. eltűnt.’

Hát, így.

De jobb így, mint sehogy.