Ma reggelre értem el a mély pontot (vagy a tetőt). S most nem csinálok úgy, mintha minden fasza lenne. Most tényleg pocsékul érzem magamat lelkileg. De ugye ez kit érdekel rajtam kívül?!
(Itt nem bőghetek, és a gyerekek előtt is tartanom kell magamat. Sőt, magam előtt is egyenes derékkal, fejet felszegve állhatok csak, mert mi az már, hogy összeomlok?!)

Tudom, hogy csak egy picit hagyom el magamat, csak egy pillanatra, amíg embernek tűnök, s nem valami állandóan mosolygó valaminek.

Azt az üzenetet kaptam fentről, nincs miért aggódnom. Nem is teszem. Ezen, azt hiszem, túl vagyok.
Már csak vagyok.
Megyek tovább és csinálom a dolgomat.

S nem vagyok mindentudó, különösen a párkapcsolatok terén nem. Lehet, van némi tapasztalatom, egy-két dolgot tanultam, olvastam és láttam, de mivel életemben nem volt egy normálisan működő, hosszútávú kapcsolatom (még barátság sem), ezért … max. megérzéseim lehetnek.
Egy dologban lassan piszok profi leszek: hogyan lépjek tovább.
Ja, és hogyan éljek egyedül a gyermekeimmel hármasban. Azon gondolkoztam – megint -, hogy annyira hozzászokom ehhez az élethez, hogy nagyon nehéz lesz ettől elválnom alkalomadtán. De talán nem is lesz alkalom… (mondjuk, megérteném, ha tényleg bányarém lennék, de így…)

Igaz, azt mondtam viccesen pár hónapja az egyik ismerősnek, hogy inkább élek apácaéletet, minthogy apró kalandocskákkal zargassam a lelkivilágomat.

Kinyekergtem magamat. Ennyi belefér. Egy-két óra és kutyabajom sem lesz.