Lapsang nyomán, sok nem nélkül a mai első bejegyzés:

“Hétvégi elmélkedésem eredménye: egyre jobban allergiás vagyok arra, ha valaki azt mondja nekem, hogy szép vagyok. Tudom, hogy külsőre csinosnak mondott vagyok, szükségtelen zsákot húznom a fejemre és úgy közlekednem (bár megfontolandó, mert elhagytam a szemöldökcsipeszem…). Rájöttem, főleg tavaly november óta, hogy a szépség akkor ér valamit igazán, ha mögötte van érték is. De leginkább ez úgy igaz: a szépség akkor ér valamit igazán, ha belülről fakad.

Vágytam hosszú időn keresztül egy olyan kinézetre, ami most van nekem (úgy sacc-per-kábé ilyenre), ami számomra tökéletes, és nekem megfelel. És … történt valami extra? Boldogabb lettem? Az életem rendben van? Eltüntek a problémáim? Legfeljebb annyi történt, hogy 1-2 számmal kisebb méretet hordok, megnéznek a férfiak. Ennyi. DE: még önző vagyok, lehetnék jobb szívű, kevésbé hiú, szerethetnék önzetlenül, ragaszkodom emberekhez, tárgyakhoz, és félek, hogy szeretett dolgokat, embereket elveszthetek. Úgyhogy ennyit a szépségről! Ér-e egyáltalán valamit, ha közben hiányolom azok a tulajdonságokat magamból, amik igazán széppé tehetnének engem.

Ja, mellesleg a külső szépség múlandó. Ez köztudott. Erre alapozni hiábavaló, és felesleges.”

Vajh’ sikerült-e a projektem? 🙂