Hétvégi elmélkedésem eredménye: egyre jobban allergiás vagyok arra, ha valaki azt mondja nekem, hogy szép vagyok. Tudom, hogy nem vagyok egy bányarém, nem kell zsákot húznom a fejemre és úgy közlekednem (bár megfontolandó, mert elhagytam a szemöldökcsipeszem…). Rájöttem, főleg tavaly november óta, hogy a szépség mit sem ér, ha mögötte nincs semmi. Nem, nem! ez így nem igaz! Helyesbítés: a szépség mit sem ér, ha nem belülről fakad.

Vágytam hosszú időn keresztül egy olyan kinézetre, ami most van nekem (úgy sacc-per-kábé ilyenre), ami még messze nem tökéletes, de nekem megfelel. És … történt valami extra? Boldogabb lettem? Az életem rendben van? Nincsenek már problémáim? Legfeljebb annyi történt, hogy 1-2 számmal kisebb méretet hordok, megnéznek a férfiak. Ennyi. DE: nem lettem kevésbé önző, nem lettem jobb szívű, nem szabadultam meg a hiúságomtól, nem sajátítottam el még az önzetlen szeretetet, ragaszkodom emberekhez, tárgyakhoz, és félek, hogy szeretett dolgokat, embereket elveszthetek. Úgyhogy ennyit a szépségről! Semmit sem ér, ha közben nincsenek bennem azok a tulajdonságok, amik igazán széppé tehetnek egy embert. Ja, melles