Két rokonnő és én beszélgetünk. Régen találkoztunk, az egyikünk (ki lehet sakkozni, hogy nem én) nem régen szült. Levágatta a mindig is hosszú haját, és ami eddig egyenes volt, most göndörödik. Élvezettel ecseteli, mennyire tetszenek neki az új hullámai, amelyek természetesek.
Ezt kapta a második gyerek után a természettől.
A másik nő megjegyzi, ő a két szülés után nagyobb cipőket vásárol, mert a lábai nőttek.
Rám néznek:

– És Te? Nálad történt valami változás?

Hm. Jó kérdés, mondom magamnak. Mi a túróval dicsekedhetnék? Majd kibököm:

– Vékonyabb lettem.

Amire mindig is vágytam. De az igazi változások belül zajlottak. Az, hogy anya lettem, kicsit érettebbé tett. Felelős lettem másokért. Az, hogy meg voltam elégedve a néhány kilóval könnyebb testemmel, bátrabbá változtatta az öltözködésem: csinosabb ruhákat kezdtem hordani. Elkezdtem a színeket viselni: minél vidámabb, annál jobb.

A változás mai napig tart és az elkövetkezendő pár év még erről fog szólni, hiszen a gyermekeim önmagammal szembesítenek, és én pedig azon vagyok, hogy ezt észrevegyem és együtt haladjak az elkerülhetetlen változással. Mert ez könnyebbé teszi az életemet.
(Hiszen bolond lennék megnehezíteni azt.)

Egyik cinikus (és élcelődő) mondásom (különösen esküvők hallatán jegyzem meg): mindenki a saját vermét ássa. Ennek vidámabbik változata: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ugye ismerős?