Ebéd. Halszálka kutatás és szemezgetés közben azon filóztam, miért ismerős nekem ez a helyzet. Az, hogy én egyedül ülök az ebédlő egyik asztalánál, eszek, a többi ember (mikor mennyien) pedig körülöttem. Hú, mondom magamnak, ez tök olyan, mint a blogolás. Kiteszek valamit, és az emberek, akik észrevesznek, látnak engem, levesznek ebből valamit. Szubjektíven. Van, aki az aránylag (hogy maradjak szerény! 😉 ) csinos nőt, van, aki a halfilében bogarászgató furcsa teremtményt látja, van, aki pedig semmi különöset nem lát bennem. És tetszéstől függően kívánnak engem viszontlátni, vagy nem szeretnének több pillantást rám vetni. Ez már csak így van. És egy akkora színjátéknak érzem néha, hogy az már csuda… Még néha egyenesen rá is játszom: egyszer előadom az úrinőt, másszor a rendes csendes kislányt, s ha éppen partner is van hozzá, akkor a humoros és vidám vampnőt. Szóval, az ebédelés is egy nagy-nagy mese-mese-meskete.

(itt kivételesen a blogon igyekszem őszinte lenni, ha van olyan egyáltalán, hogy őszinteség.)