Ott feküdt, nyugodtan, vörösbe hajló pirosan és csendben, ritmusosan dobogott. Az ész nem messze tőle egy helyben téblábolt, majd elindult a szív felé. Megállt mellette, figyelte a szív rezdüléseit. De az csak határtalan nyugalommal dobogott tovább.

Az észt kezdte bosszantani a szív békessége. Felényúlt, s szinte megbökte a piroslót, de reakciót nem kapott. Újra közelített és érintett. Visszahőkölt, mert a szív váratlanul megszólalt kissé álmos hangon:

– Miért bökdösöl?

– Hogyan tudsz ilyen nyugodtan dobogni? Ebben a helyzetben? – kérdezett vissza az ész reklamálva.

– Áh! Szóval, helyzet van – jött a magyarázat nélküli válasz.

– Ugye szórakozol velem? – mérgelődött az ész. – Én itt töröm magam, hogy előbbrejussunk, megoldjuk a helyzetet, te meg csak … vagy.

A szív hangosan felkacagott. A dobogásának ritmusa meggyorsult, sugárzott róla a vidámság. Az ész csupa izgágaság volt hozzáképest.

– Most jól mulatsz rajtam.

– Nem rajtad. Csak a kérdéseken, a bosszankodásodon, a nyugtalanságodon, ami felesleges. Szerintem.

Az ész nézte a szívet és továbbra sem értette őt.

– És ha itt a vége?

– Valaminek soha sincs vége. Csak ezt látom és érzem. Számomra csak ez létezik. A többi nem számít.

Az ész hallgatta a szív mondatait, melyeknek minden szavát felfogta, és tudta, a szív dolgait csak elfogadni tudja, de megérteni soha.