Délután, még a munkából, hazatelefonáltam. Kértem Anyut, hogy indulásra készre időzítse a kölyköket ekkorra, meg akkorra, mert vásárolni viszem őket. Jók leszenk melegítőben, kérdezte Anyu. Visszakérdeztem, a kisebbik hogyan néz ki, emberek közé lehet-e vinni. Mert bizony képes – számomra – lehetetlenül felöltözni, teszem hozzá.
Körülöttem a kollégák csak röhögtek a párbeszéd hallható felén.
Ugyan elmagyaráztam néhány rövidke történeten keresztül, miért is vagyok ennyire gyanakvó kisebbik gyermekem öltözködési módjával kapcsolatosan.
Aztán felrémlett, hányszor hallottam saját anyámtól – igaztalanul, szerintem – a kérdést:

– Ebben akarsz menni?

A hangsúlyt sajnos nem tudom mellékelni, pedig az adta a kérdés felbőszítő, önbizalomrombóló ízét. Nem kívánom senkinek.

De most jót mosolyogtam az emléken és megjegyeztem hangosan:

– Ebben tuti rám ütött a gyerek.