Különös napom volt tegnap. Lágyan kaptam meg több embertől is az irántam való szeretetük kifejezését. Mintha megérezték volna, hogy egy kicsit szükségem van erre. Az egyik srác, akivel egy munka alkalmával együtt dolgoztam, a főnökömnek hozott egy anyagot, és hozzám kopogott be, hogy adjám át én. S ahelyett, hogy tovább ment volna a dolgára, leült és beszélgettünk mindenféléről. Éreztem, hogy nem csak azért van itt, mert unatkozik, hanem mert kedvel, mint embert.

A másik, munkahelyen tapasztalt megnyilvánulás egy régi ismerőstől jött. Mindig láttam rajta, hogy szimpatikus vagyok neki, de úgy gondoltam, hogy Apu iránti tiszteletből vagy valami hasonló miatt. Mostanában egy kissé tartózkodóbb lett, és azt hittem, most már csak egy egyszerű ismerős vagyok számára. Tegnap összefutottunk, munkáról váltottunk pár szót. Aztán mikor elköszönt, egy visszafogott mozdulattal (ami ösztönös is lehetett) a kézfejével futólag megérintette a karom, amit keresztbe fontam magam előtt. Ez az érintés olyan volt, mintha azt mondta volna halkan: jól van, kislány, ne aggódj, minden rendben van.

A többi kedvességről, amit tegnap és az utóbbi napokban kaptam … nem is tudok, mit mondani, csak azt, hogy köszönöm!