Ma reggel pakolás közben azon gondolkodtam, milyen különös hangulat tud urrá lenni rajtam, mikor valahonnan pár nap után hazaindulok. Maradnék is, meg örülök, hogy ott voltam. Azon veszem észre magam, hogy köszönöm-érzése kíséri az ott szerzett emlékeket, ha éppen valamelyiket felidézem.

De nem bánom, hogy itthon vagyunk újra, mert a kisebbik zizi manapság (utána kell majd járnom, miért), és bár egyre birkább türelemmel viseltetek iránta, ma sikerült párszor lefárasztania.

Aztán este beszéltem a barátnőmmel, és meg kell állapítanom, hogy gyorsan tudnak változni a dolgok. Most éppen mások dolgai. A múltkor említett két “tanácskérő” dolgai. Én pedig figyelek és gondolkozom.

A változást nem lehet megállítani. Az így vagy úgy előbb-utóbb kivájja a maga útját. Jobb, ha asszisztálunk, együttműködünk, minthogy átgázoljon rajtunk.