Tegnap beszélgettünk. Arról is, milyen szerintünk egy jól működő, mondhatni ideális párkapcsolat.

Én csak az elképzeléseimet tudtam és tudom elmondani, hiszen jelenleg és a múltban sem volt olyan, amit példának fel tudnék hozni.

Olyan szavak, fogalmak kerültek elő, mint az elfogadás, együtt, de szabadon és ennek kapcsán a bizalom.

A régi, régi rózsaszín időkben hihetetlen “bizalommal” voltam a pasik iránt, ami leginkább abból fakadt, hogy én magam nagyfokú önbizalomhiányban szenvedtem. Nos, ezt csak egy mély lélektani, ok-okozati csavarral tudom magyarázni, és ha belekezdenék így írásban, akkor talán ki se tudnék keveredni belőle. Maradjunk annál a ténynél, hogy bíztam, de el sem hittem, hogy egy pasi életében én fontos lehetek, és időm sem volt a kapcsolatok rövidsége miatt féltékenynek lennem. Sőt, a házasságom alatt is bíztam a volt férjemben. Egyszerűen fel sem merült bennem, hogy megcsalhat. Talán magamból indultam ki, talán annyira nem kötődtem hozzá érzelmileg (hiszen egy-másfél év házasság után már a válás felé tendáltam), hogy ezen gondolat megjelenjen.

A féltékenység egy későbbi kapcsolat során került az életembe. Ennyire soha nem szenvedtem még, mint akkor, és egy következő szerelem meghozta újra, pedig szívesen letettem volna örökre. A másik iránti bizalmam eltűnt, és bármennyire is szerettem volna, nem jött vissza. Tanulópénznek vettem mindkét esetet, és meglehet, a még teljesen le nem tett sérülés nyomán mai napig bizonyos távolságtartással kezelem az érzelmi ügyeimet.

Bizalom. Azt hiszem, most kapom a legnagyobb leckét ebből. Most a hiten keresztül. Hogy higgyek önmagamban, hogy higgyek szerethetőségemben, hogy higgyek a jelenben és a jövőben.

Visszatérve a beszélgetés eredeti témájára. Az ‘együtt, de szabadon is’ részre azt hoztuk ki, hogy a harmónikus párkapcsolatot úgy is le lehet rajzoni, mint két egymásba érő halmaz. A közös rész nagyobb, mint a két különálló. Ez utóbbiak az egyéni szabadságot, függetlenséget jelölik.