Alig halt el a lefekvés körüli zsibongás a gyermekeim szobájában, mikor zokogva megjelent a kisebbik a szobámban. El sem tudtam képzelni, mi történhetett (valami összeveszésre gyanakodtam).
Kérdeztem, ő sírva mesélt. Nem akarja, hogy egy fekete lyuk elnyelje a világot, mert akkor mi is meghalunk. Félt attól, hogy reggel nem kelünk fel. És ő nem akar meghalni. Mivel e fajta félelmet én is átéltem már nem egyszer, gondoltam, nem éppen a legalkalmasabb pillanat közölni vele – amit ő úgy is tud -, hogy előbb-utóbb meghalunk, ez az élet rendje. Inkább kicsit megszeretgettem, és elmondtam, ilyen gondolataim nekem is voltak már, meg ilyenkor inkább arra koncentráljon, mi okoz neki örömet, mi a szép az életében.
Csak ennyi jutott az eszembe, talán megfelelt, mert reggelig békességben aludt.