Tegnap megtudtam, hogy a közvetlen környezetemben valaki nagyon szétesett. Régen találkoztam vele, és valahogy soha nem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet vele. Erősnek hittem. Ami igaz is volt addig, amíg talált értelmet a létezésének. Ezt pedig a gyerekeiben, a házastársa ellátásában, kicsinykét a kerti munkába, és legutolsósorban a munkahelyi munkájában lelte meg. Most, hogy kiürült a ház, a férj állandóan túlórázik, a munkahelyéről nyugdíjazzák, s a kert sem érdekli már, mert nincs kinek termelni benne a zöldséget, gyümölcsöt, széthullott. Céltalan lett az élete, és már annyira depresszióssá vált, hogy csak orvosi segítséggel lábalhatna ki ebből.

Ez a történet elgondolkoztatott. Mennyire érdemes megfelelni annak a sztereotípiának, hogy egy férjes-gyerekes nő csak a családjának éljen: a gyerekeken, a férjen a ruha állandóan patyolattiszta legyen, a lakás csillogjon-villogjon, a családtagokat hétközben esténként melegétel várja, hétvégén 3-4 fogásos ebédek legyenek, friss sütemény illata lengje be a lakást, házat? A kert napra készen be legyen vetve, ásva, a fagyasztó tele legyen a házilag termesztett zöldséggel, gyömölcsel és friss hússal. Emellett persze dolgozzon is egy munkahelyen, hiszen neki is hozzá kell járulnia a családi kasszához. A maradék szabadidejében pedig néha napján elővesz egy könyvet, vagy bekapcsolja a tévét. Ennyi a szórakozás, kikapcsolódás. Ja, azért egy nyaralás nyáron összejön… És hol marad a hobbi??? A társasági élet? Van barátnője egyáltalán, akinek elsírhatja bánatát, kiöntheti a lelkét, kipletyózhatja magát??? Hát ilyen neki nincs. Csak a család, és a házimunka, amiért különösebb megbecsülést nem kap, maximum a gyerekektől, akik kiröppenve a családi fészekből, az ország távoli tájain telepednek le, keresnek munkát, társat maguknak. Ő meg egyedül marad, mint a kisujjam….Mert az évek során magáról elfeledkezett. Arról, hogy ha valami érdekelte is valaha, mint hobbi, azzal, ha nem is rendszeresen, de néha-néha foglalkozzon, hogy ne szűkűljön be, legyen valami menekülő útja majd.

Ezen hölgy ismerős esetében ezutóbbi nem történt meg. És nem is keresett magának a forduló ponton semmi hobbit, egyéb elfoglaltságot, hanem beteg lett.

Tudom, milyen a beszűkűlés. Az elmúlt két-három évben megtapasztaltam a kezdeti stádiumot. Engem valószínűleg a makacsságom, a “persze, ha ő megteheti, akkor én miért nem” gondolat rángatott ki belőle. Igaz, hogy egy kicsit másként gondoltam eleinte, de ma már nem bánom, hogy így történt, ahogy.

Szóval, úgy gondolom, hogy inkább leszek tökéletlen (tökéletes ellentéte) háziasszony, kicsit laza anyuka, egy elvált, de egy szuper társat lelt, mások számára küllönc nő, mint egy tökéletes háziasszony, csak a családja óhaját, sóhaját leső anyuka, munkamániás, hobbi nélküli asszony, de aztán 20 év múlva egy depresszióba süllyedt roncs.