Talán most sikerül azon gondolatsort ide lebetűznöm, amit tegnapelőtt nem. Az elmúlt hetekben egy-két alkalommal olyan helyzetbe kerültem, hogy valakinek azt kellett volna elmagyaráznom, miért gondolom helyesnek azt, ahogyan én látom a világom, és gondolkodom, miért foglalkozom a spiritualizmussal. Egyszerűen nem tudtam volna elmagyarázni ennek az embernek, hogy miért. Csak azt tudtam volna neki mondani, hogy mert így VAN, így tapasztalom, ez él bennem. Ez már több, mint hit.

Engem már nagyon kevés “csoda” tud meglepni. Elég rugalmasnak, befogadónak érzem magam ilyen tekintetben. Viszont a hétköznapi csodák annál inkább nagyobb kihívást jelentenek Nekem, mivel a cselekedet (ami természetesen történik meg, ösztönből, nem erőlködve) bizonyítéka a tudásnak. Ez egyre világosabb számomra. Hiába tudom, hogyan kellene léteznem, ha egyszerűen nem úgy teszek, ha belekerülök egy-egy döntési helyzetbe. Gondolok itt az őszinteségre, az alázatra, az önzetlenségre, a feltétel nélküli szeretetre. S még lehetne sorolni. Ha ezeket a cselekedeteket a mindennapi életemben meg tudom valósítani, akkor elsajátítottam a legnagyobb csodákat.

Mit nekem ‘repülés’ vagy egyéb sziddhi, ha közben pedig nem cselekszem helyesen.