Kettősség jellemez a családi kötődés terén is. Ez nem újdonság nekem, de ma hajnalban döbbentem rá, miután olvastam a tesóm levelét, amit a múlt este írt nekem.
Rettenetesen fontos nekem a család, amit kb. az első vérvonalig értelmezek: nagybácsik, -nénik, unokatesók, nagymama. Mivel nem vagyok haragtartó, számomra elképzelhetetlen, hogy – anyámon kívül – bármelyik rokonommal évekig egymásra se tudjunk nézni. Emiatt. Egyébként meg igen.
Itt van példának a tesóm. Távol él a családjával, és olykor nagyon jó lenne, ha többet tudnék velük találkozni, de van úgy, hogy hetekig eszembe sem jut, hogy nekem lenne testvérem. Talán azért, mert már megszoktam, hogy messze van, talán azért, mert jobban szeretem a lazább kötelékeket.
Elvagyok saját kis világomban, és amikor egyedül vagyok hosszabb távon, eltelik több nap is, hogy rácsörögnék bármelyik rokonomra, legyenek azok a gyerekeim vagy a szüleim. De ilyen család vagyunk. Mi távolról szeretjük egymást.
Mindezt azzal magyarázom, hogy a szüleim, a gyerekeim és én is levegős jegyűek vagyunk, akiknek kell a tér, a levegő. S közben tudjuk, hogy számíthatunk egymásra bármikor.