Álmos vagyok. Az elmúlt éjszakák rövidek voltak. Aludhattam volna, de keltem, mikor a nap és a madarak ébresztettek.

Ma már tudatosabban létezem, mint akár két-három éve. Látva egy-egy botlásomat, kívánom, bárcsak csettintve tudnám a helyes reakciót egy-egy történésre. Mert hát ezen a napon is felhúzott orral válaszoltam ahelyett, hogy hűvös nyugodtsággal és bölcsen kezeltem volna le egy helyzetet. Ez van! Még alakulok.

Aztán bele-belegondolok, vajon anno a másik fél hogyan és miként élte meg azt a szituációt, amiben most én vagyok. Vagy hasonlítom a régi cipőmet a harmadikéhoz, és ezt tekintve igyekszem rendezni a gondolataimat.

Egy biztos. Sérthetetlen vagyok a külvilág felől. Csak is én bánthatom magamat: félelmekkel, korlátokkal, előítéletekkel, fájdalmakkal. És én becsülhetem meg magamat érdemlegesen: elfogadással, figyelemmel, bizalommal, kényeztetéssel, örömökkel.