Siettem a kertekkel, kisházikókkal övezte utcácskában, mert a sötét felhők már felettem jártak, a szél pedig jelezte, itt előbb-utóbb eső lesz.
Fura fekete valamik száguldoztak a levegőben, és azon tanakodtam, vajon pici faleveleket emelt-e fel ennyire a szél vagy mi más lehet. Majd annyiban hagytam a dolgot, inkább kapkodtam a lábaimat remélve, megúszom az elázást.

A szél olykor alább hagyott, a fekete repülő valamik pedig egy szakaszon igen megsűrűsödtek. Már lehetetlennek láttam, hogy szinte vízszintesen fújja a valamiket a szél. Ekkor esett le! Méhek repültek sietve haza az út mellett fekvő egyik kert kaptáraiba. Méhész lányaként valamicskét ismerem ezen állatokat, így gyorsan hétrét görnyedtem, hogy icipicit se legyek útjukba. Őszintén megvallva most nem bíztam a méhek tájékozódó képességében.

Végül is se nem ütköztem egyikkel sem, se nem áztam el. Vigyáztak rám az égiek. Nagyon. (Biztosan le tudtam összes bűnömet azzal, hogy előtte bevágtam a fejemet valamibe.)