Sokan azt hiszik rólam, hogy egy gondtalan, mindennel elbíró nő vagyok. Igen, mert ilyennek szeretném saját magamat látni, tudni. Sokszor azonban ez csak a felszín. Ott, mélyen, legbelül dolgoznak az elnyomott, eltemetett, elfojtott érzések, gondolatok, melyekről nem tudok vagy nem akarok tudomást venni.

Nézzem, lássam magamat teljességben: a fájdalmakkal, a félelmekkel, az örömökkel, a szeretéseimmel együtt. Sutba a struccal és a politikájával!

Mikor egyszer kiborul nálam a bili, szinte csalódottan néznek rám az emberek: hogy merészelek összetörni, mikor én törhetetlen vagyok az ő szemükben. De a legnagyobb csalódás magamnak okozom azzal, hogy bebizonyosodik: a felszín csak a látszat, és az pedig … csal.

Pörölök a fentiekkel, az égiekkel, miért kapom azt, amit, hiszen a tőlem telhetőt megteszem, hogy jobb és jobban legyek. … Tudom, tudom, teher alatt nő a pálma, és valaki nálam sokkal nagyobb terheket cipel, de olykor elfáradok… ezt, kérem, bocsássák meg nekem! És bocsássam meg magamnak….

Azon vagyok, hogy összekanalazzam magamat. De tényleg.