Lépdeltem a hátizsákkal a hátamon, keresztbe vetve a vállamon a táska, az egyik kezemben a rózsaszín szövetszatyrom, a másikban a VB tábla a kabátommal együtt. Persze, mikor sütött hétágra a nap?! Akkor. Melegem volt, már szívesebben lettem volna otthon és pakoltam volna le a cuccot, vágtam volna be magamat a zuhany alá, hogy felfrissülhessek. És még az út fele hátra volt.

Erre látom, hogy egy ismerős alak közeledik felém. Mondhatni ezer éve nem láttam, találkozni pedig még régebbben. Ilyenkor szeretne az ember lánya egy tükröt, hogy a haját megigazítsa, és valamivel (sokkal) kevesebb cókmókot magán cipelni. No de, ha már így hozta a sors, akkor egy rántás a hátizsákon, két vállrándítás a pántok alatt és egy “örülök, hogy látlak” mosoly az arcon. (Mert tényleg örültem, hogy láttam.)

Míg közeledett szintén hátizsákkal a vállain, hátán, azon morfondíroztam, vajon mikor ismert fel. Nem derült ki számomra, viszont mikor elhaladt mellettem, kaptam egy laza “sziá”-t és egy minden érzést elrejtő arcot. Én mosolyogtam, mert másként nem megy, meg hát őszintén tettem. És ki-ki ment tovább a maga útján.
Hogy nekem miért gyengült el a lábam, azt egyáltalán nem firtatom, mert nincs okom rá.