Keveri, lapátolja a betonhozvalót. A társa mellé tolja a talicskát, majd megjegyzi, meleg lesz ma. Mennyire, kérdi a lapátos. A választ nem hallom, csak a reagálást: ó, hát, ennyire? Lapátol tovább, aztán kiböki, nem szoktott póló nélkül lenni, mert ő vékony. (Ekkor csekkolom újra a pasit alkatilag is, de a bő, legalább 3 számmal nagyobb felső csak sejtet és nem árulkodik.) A társa nem igazán fűzhetett az állításhoz semmit – legalább is olyat, amit hallhattam volna -, de a lapátolós sem hagyta annyiban a témát, mert már nyújtja is a karját és kérdez: ˝Szerinted is vékony vagyok?˝ A társát láthatóan nem érdekli a másik önbizalomhiánya, viszont engem igen. Szívesen kiszólnék a nyitott ablakon, hogy szerintem nem is olyan rettenetesen vékony, nyugodtan leveheti a pólóját, rajta kívül ezen senki sem fog molyolni. S ha netán azon aggódik, hogy nem fog így tetszeni bárkinek, akárkinek is, felejtse el ezen görcseit.

Mert valóban úgy van, hogy ha tényleg szeretünk valakit (itt lehet önönmagunkra is gondolni), akkor az egész embert szeretjük, nem az esetleges kockásan izmos hasát. Persze lehet azt is, de ugye akkor legyünk ezzel is tisztában.

Olykor görcsölök én is azon, hogy így és így nézek ki, ergo a megálmodott eszményi alaktól mennyire közel, illetve messze is vagyok, de aztán észbekapok: először is, nem vagyok már mai csirke, tehát ne is akarjak az lenni, másodszor jobban nézek ki, mint kb. 15 éve, harmadszor pedig ha én nem fogadom el saját magamat olyannak, amilyen vagyok a lehetőségeimhez mérten, akkor ki más. S azt csak a végén jegyzem meg (de ezzel nyugtatom magam elsőként), hogy csak akad valaki, aki így fogad el. Azért pedig egy percig sem érdemes bánkódni, aki csak azt nézi, mekkora melleim vannak, vagy van-e háj a hasamon, a fenekemen.

S velem is volt már úgy, hogy a rózsaszín köd múltával elkezdtem látni. A hatodik érzékem sugdosott a füleimbe titkon, én pedig tudatlanul lekódoltam mind testi, mind tulajdonságbeli jegyekre. Ráébredtem, bármennyire is jóember a másik, de nem vagyok képes vele lenni tovább. (Mondjuk, ez így elég egyszerűen hangzik, de akkor rendesen megszenvedtem, s nem is láttam ennyire tisztán.)

A párválasztás, a párra akadás nem egyszerű kérdés. S nem is akarok mélyen belemenni. Viszont jó lenne vegyíteni az ártatlanul szerető régi énemet a mai érettebben gondolkozóval.

(megjegyzés: nem célzásnak szánom e bejegyzést, csak egy gondolatmenet az egész.)